Wannsee majd Bulovka

Bohumil Hrabal halálával kapcsolatban, mind a mai napig – elsősorban a közbeszédben – két egymásnak ellentmondó magyarázat él kedves írónk utolsó pillanatairól. A hivatalos jelentés szerint Hrabal az ablakpárkányra szálló galambokat etette, de megszédült, megbillent és kizuhant. A másik, a Hrabalt közelről ismerők változata szerint, a beteg, már rég nem író, jövőjét vesztett ember utolsó szabad tette volt a zuhanás.

Nem áll szándékomban csatlakozni egyik félhez sem, de egy történettel szeretnék belépni a diskurzusba. Amióta elolvastam Tomaš Mazaltól a Bohumil Hrabal zajos magánya című remek munkát, tervezem, hogy elrándulok a Wannseehez. Mazaltól tudjuk, hogy Hrabal úr utolsó nyilvános irodalmi fellépése 1996. november 14-én a Literarisches Colloquim dísztermében, a Nagy-Wannsee partján megtartott előadói est volt.

Az estet megelőzően Renate von Mangoldt, a Steidl Verlag fotóriportere készített egy nagyon fontos képet két sír előtt Hrabalról. Szinte pontosan száznyolcvanöt évvel korábban, 1811. november 21-én Heinrich von Kleist, német drámaíró, a romantikus nemzedék máig ható alakja a halálos beteg Henriette Vogellel egymásra talált az öngyilkosságban. Kleist először szíven lőtte a nőt, majd főbe lőtte magát.

Ott, a Kis-Wannsee partján, az öngyilkosság helyszínét meglátogató, önmagában járó, az elmúlásra koncentráló megfáradt ember tekintetét örökítette meg a fotós. 

Kevesebb, mint három hónappal később, 1997. február 3-án, Bohumil Hrabal úr belépett az Örökkévalóságba.

Asztalos Tamás

Miért pont a cseh sör?

 Talán azért, mert egy kicsit a miénk is. A történelmi és kulturális rokonságunk, közös királyaink, egykori közös államunk, a monarchia okán, és még a 20. század második felében is egy táborba sodort bennünket a történelem, és nagyjából mindkét ország egy időben vált független köztársasággá, egyszerre léptünk be az Európai Unióba.

A cseh sör egy viszonylag széles generáció, az 1970–1980-as években szocializálódottak számára többet jelentett puszta ter- méknél, vagy sörnél. Egy „életérzés” volt. A „habzó cseh sör az étkezőkocsiban” a mi kis Kelet-Közép-Európai szabadságunkat jelentette, vagyis azt, amit mi akkor szabadságnak véltünk, a „konszolidációt hullámzó szép Balatont”, az utazásokat, a jazzfesztiválokat, a bulikat a barátokkal, a hosszú beszélgetéseket a Kis Pilseniben, az Ádámban vagy az Erzsébetben.

A cseh sör nekem és sok barátomnak adott inspirációt, hogy felkerekedjünk, és felszállva az éjféli vonatra – amelyiken cseh büfékocsi közlekedett – kimenjünk Prágába. A főváros után pedig következett Dél-Csehország, majd az ország más vidékei számos látnivalóval és még számosabb sörfőzdével és sörözővel. Ez egy olyan ördögi kör, amibe könnyű beleszédülni, de nehéz belőle kikeveredni. De nem is kell.

A cseh sör amellett, hogy utazásra sarkall, kultúra is. Hiszen a korsók mellett felsejlik Bohumil Hrabal és Jaroslav Hašek alakja, vagy épp Rudolf Hrušínskýé Švejk szerepében, de említhetjük Josef Ladát is rengeteg kocsmai témájú illusztrációjával.

És mindez egy-két korsó cseh sörrel kezdődött 45-46 évvel ezelőtt…

Vétek György

Megkóstolnátok, milyen lehetett ezer éve egy sör?

 Azt nyilván nagyon sokan tudják, hogy a komló a sörfőzés egyik (csaknem nélkülözhetetlen) alapanyaga. Azt azonban már jóval kevesebben, hogy a komló csak a 11–14. században lett a sör (csaknem) kizárólagos fűszere, ízesítője. De mi volt a komló előtt?

Mondhatni, minden más fűszer- és gyógynövény, gyümölcs, ami nem okozott látványosan gyors halált, és megízesítette az önmagában nem kifejezetten élvezetes erjesztett gabonalevet. Az sem volt hátrány, ha ez a fűszer további hozzáadott értékkel is rendelkezett, például tartósabb lett tőle a sör, vitaminokban, ásványi anyagokban gazdagabb. Így egy idő után azért eléggé leszűkült azoknak a növényeknek a köre, amiket a sörfőzők tartósabban használatba vettek, és földrajzi területre, éghajlatra jellemző fűszerkeverékek alakultak ki. A mai belgiumi, hollandiai és a velük szomszédos németországi területeken ezt a mixet gruitnak nevezték a 7–15. században. Általában három-négyféle növényből állt a keverék, amelynek összetevői jellemzően a fenyérmirtusz, a babér, az ánizs, a boróka, a cickafark, a zsálya és a körömvirág közül kerültek ki. (Időnként persze belekerülhetett más is, esetleg néhány vicces gomba, mivel egyes korabeli leírások szerint a sört elfogyasztó társaság nem szimplán megrészegült, hanem konkrétan betépett a buli végére...)

Érdekes módon a gruitot nem a sörfőzők, hanem a gyógy- és fűszernövények ismerete terén jártasabb „füvesemberek” állították össze, és adták el a sörfőzőknek. Ez pedig kiváló lehetőséget biztosított az egyház és a hűbérurak számára, hogy monopóliummá tegyék és megadóztassák a gruit kereskedelmét, amivel végül is egyfajta söradót vetettek ki. 

A 12–14. századtól azután viszonylag gyorsan átvette a komló a gruit – mindenféle más fűszer – szerepét, mivel egyrészt olcsóbb volt, jóval egyszerűbb volt a termesztése, kezelése, és megbízhatóbb a fertőtlenítő és tartósító hatása, és kevesebb a nemkívánatos mellékhatása. 

Azóta nem is nagyon készül sör komló nélkül, csak néhány történelmi típus az érdekesség kedvéért. Ezekből egyet most mi is megkóstolhatunk a Hetedik Lépcsőben, a prágai Sibeeria sörfőzde 5,3% alkoholtartalmú Prapivo nevű gruitját, ami cickafarkot, zsályát, mentát, vörös borókát, kökényt, ürömöt és körömvirágot tartalmaz. 

(V. Gy.)

Hrabal dedikál

 Szokásos hosszú hétvégéink egyikének utolsó délutánját töltöttük Prágában azon a júliusi vasárnapon. Az erősen fárasztó megelőző két nap és megcsappant pénztárcánk miatt már inkább csak levezetésként kószáltunk az akkoriban vasárnaponként még jóval csendesebb Óvárosban. 

Néhány helyre azért csak benéztünk egy-két korsó sörre, így keveredtünk a Široká utcai Krušovická pivnicébe is. Persze – amint azt később megtudtuk –, senki sem nevezte így, hanem sokkal inkább Brečkálnak (Méregzöldnek) vagy Zelená laboratořnak (Zöld laboratóriumnak) a homlokzatszíne után, esetleg U Hákunak (Kampónak) a bejárat melletti nagy kihajtható „ruhafogas” miatt, amely egykor a hordók pincébe eresztésére szolgált. (Ma egy luxus ruházati bolt van a helyén.)

Valójában meglehetősen hangulattalan helyvolt, nagy, összetolt asztalokkal, mint egy szocreál munkahelyi étkezde. Mindezek ellenére, vagy épp ezért, a söröző az akkori Prága irodalmi-művészeti életének egyik kultikus találkahelye volt, legalábbis vasárnap. Vasárnaponként zárva volt az Arany Tigris, ezért mindig ide tértbe délután három után nem sokkal, Kerskóból hazafelé jövet Bohumil Hrabal néhány sörre, és találkozni a barátaival.

Menetrendszerűen érkezett azon a napon is, pillanatokon belül túl volt az első sörén, majd bekapcsolódott az asztaltársaság beszélgetésébe. Mi is söröztünk tovább békésen, majd kedves cimborámmal elkezdtük egymást piszkálni, hogy melyikünk mer odamenni hozzá dedikáltatni egy söralátétet.

Egy-két sör után a cimborám felállt, és odament Hrabalhoz, mondott neki valamit, majd kisvártatva visszajött az aláírt deklivel. Nosza, megyek én is, biztattam magam, és bátorságot merítettem további három-négy korsó sörből. Időközben kezdett kiürülni a kocsma – kiderült, záróra van – Hrabal asztaltársasága is felkerekedett, otthagyva fél korsó sör mellett merengeni a mestert. Nosza, eljött az én időm, és kezemben egy alátéttel felpattantam!

Csakhogy Hrabal abban a pillanatban felemelte a korsóját, egy hajtásra kiitta a maradék sörét, felállt és bement a mosdóba. Én pedig – veszni érezve a dedikációt –, mielőtt jobban átgondoltam volna a dolgot, utána! Bátorság már volt bennem bőven, így odabent rögtön meg is lengettem az alátétet, hogy ide kéne nekem egy aláírás.

Azóta is sokszor eszembe jut ez a jelenet, hogy talán Hrabal annyira meglepődött, ki ez az idióta, hogy elfelejtett elküldeni melegebb éghajlatra. Valami olyasmit mondott a válla fölött, hogy most épp foglalt a keze... Ekkor hirtelen nálam is jelentkeztek az elfogyasztott sörök, ezért farzsebre dugtam az alátétet, és beálltam mellé bámulni a falat.

Ő persze hamarabb végzett, kezet mosott és kiment. Ez volt az a pillanat, amikor másodszor mondtam le a dedikációról. Legnagyobb meglepetésemre azonban kint várt, és mutatta, adjam az alátétet és a tollat. Gyorsan ráfirkantotta az aláírását, a dátumot, egy kis szívecskét (én legalábbis annak néztem), és visszaadta a kekszet. A tollat viszont gondosan eltette. Majd megfogta a vállamat, 180 fokkal megfordított, és egy határozott, de mégis gyöngéd lökéssel útnak indított, és morgott is mellé valamit. Talán akkor küldött el oda...

Vétek György

További Hrabalos írások olvashatók a Hetedik Lépcső 2021/1. számában, ami megvásárolható a Relay és az Inmedio üzleteiben, illetve – extra oldalakkal bővítve – letölthető a digitalstand.hu oldaláról!

A húsvét söre

 A húsvétot megelőző nagyhét egyik jeles napja a zöldcsütörtök. A régi időkben faluhelyen ilyenkor különleges hagyományokat követtek. Ezen a napon zöld böjti ételeket ettek, leginkább olyasmit, ami már termett ilyenkor. De ha az étel zöld, a folyékony kenyér, a sör miért ne lehetne az?

A zöldcsütörtök az utolsó vacsora emlékének ünnepe, vélhetően a 12. század végéig használt zöld színű miseruhára utalhat. A hagyomány szerint zöldcsütörtökön spenótot, salátát ettek, sőt az ételbe fiatal csalánt is főztek sok helyen. 

Zöld sörről a kollektív emlékezet azonban csak a 20. század eleje óta tud. A városi legendák két eredetmítoszt ismernek, mindkettő New York ír nemzetiségű lakosságához kötődik. Az egyik szerint Dr. Thomas Hayes Cartin orvos és halottkém 1914-ben kotyvasztott először zöld színű sört, egy másik állítás szerint viszont a First Avenue Bárban már 1910-ben szolgáltak zöld sörrel Szent Patrick napján. Az innovációt egyik esetben sem vitték túlzásba, az alapvetően sárgás árnyalatú sört pár csepp kék festékkel varázsolták zölddé. Később annyival finomodott a technológia, hogy a random kék festék helyett már élelmiszerfestéket használtak, esetleg valamilyen likőrt.

Csehországban zöld színű sört 1998-99-ben főztek először a prágai Pivovarsky Důmban különböző növényi kivonatok hozzáadásával. Az eukaliptusztól kezdve több mindennel is próbálkoztak, amelyek közül végül a csalán lett a nyerő, amelyet nyilván a közönség is megkedvelhetett, mivel az utóbbi években a csalános sör (kopřivové pivo) a sörfőzde-söröző szortimentjének stabil, egész évben kapható tagja lett.

A zöld sör (zelené pivo) sikerét a nagyok közül a brnói székhelyű Starobrno is megirigyelte, és 2006-ban kijött saját zöld sörével, amely eltérő módon, bizonyos zöld színű likőr hozzáadásával készül, de erről többet nem voltak hajlandóak elárulni. Mára pedig már egy egész sor kisebb-nagyobb sörfőzde is beállt a sorba, és készít ünnepi zöld sört. Ráadásul már Csehországig sem kell elmennünk érte, mivel több budapesti cseh orientációjú sörözőben is hozzájuthatunk.

Azonban a zöldcsütörtökön és a zöld sörön túl is van élet és húsvéti sör, hiszen az alkalmi sörök – közte a húsvétié – hagyománya évszázadokra visszavezethető. Az ünnepi sörök, kihangsúlyozandó az ünnepi jelleget, általában testesebbek, erősebbek, mint a hétköznapi „asztali” sörök, esetenként egészen extrém erősséggel bírnak. A húsvéti sörökre azonban ez nem igazán jellemző, talán azért, mert a fokozott kalóriabevitel szilárd oldalról már amúgy is biztosított. Inkább annyiban mások, hogy többnyire nemesebb alapanyagokból, összetettebb technológiával készülnek.

A húsvéti sörnek az elmúlt századokban különösen a Brit-szigeteken és a kontinentális Európa kolostori sörfőzdéiben volt nagy hagyománya. Britanniában sokfelé még ma is él az a hagyomány, miszerint a helyi sörfőzde speciális sört (Easter ale) főz a húsvéti misére, amit az egyházközösség a szertartás végeztével el is fogyaszt.

A britek mellett a skandinávok, főleg a dánok, no meg a belgák készítenek előszeretettel húsvéti söröket. Dániában nagypénteken, 20 óra 59 perckor kezdik országszerte árusítani a Påskebryget, a húsvéti sört, amiből mindenkinek illik fogyasztania, mert ugyanúgy hozzátartozik az ünnephez, mint a sonka vagy a tojás.

Sokfelé azonban inkább csak marketingfogás a húsvéti sör, jó alkalom arra, hogy a sörfőzde alkalmi címkékkel, alátétekkel örvendeztesse meg a gyűjtőket.

V. Gy.