Wannsee majd Bulovka

Bohumil Hrabal halálával kapcsolatban, mind a mai napig – elsősorban a közbeszédben – két egymásnak ellentmondó magyarázat él kedves írónk utolsó pillanatairól. A hivatalos jelentés szerint Hrabal az ablakpárkányra szálló galambokat etette, de megszédült, megbillent és kizuhant. A másik, a Hrabalt közelről ismerők változata szerint, a beteg, már rég nem író, jövőjét vesztett ember utolsó szabad tette volt a zuhanás.

Nem áll szándékomban csatlakozni egyik félhez sem, de egy történettel szeretnék belépni a diskurzusba. Amióta elolvastam Tomaš Mazaltól a Bohumil Hrabal zajos magánya című remek munkát, tervezem, hogy elrándulok a Wannseehez. Mazaltól tudjuk, hogy Hrabal úr utolsó nyilvános irodalmi fellépése 1996. november 14-én a Literarisches Colloquim dísztermében, a Nagy-Wannsee partján megtartott előadói est volt.

Az estet megelőzően Renate von Mangoldt, a Steidl Verlag fotóriportere készített egy nagyon fontos képet két sír előtt Hrabalról. Szinte pontosan száznyolcvanöt évvel korábban, 1811. november 21-én Heinrich von Kleist, német drámaíró, a romantikus nemzedék máig ható alakja a halálos beteg Henriette Vogellel egymásra talált az öngyilkosságban. Kleist először szíven lőtte a nőt, majd főbe lőtte magát.

Ott, a Kis-Wannsee partján, az öngyilkosság helyszínét meglátogató, önmagában járó, az elmúlásra koncentráló megfáradt ember tekintetét örökítette meg a fotós. 

Kevesebb, mint három hónappal később, 1997. február 3-án, Bohumil Hrabal úr belépett az Örökkévalóságba.

Asztalos Tamás